2016. november 21. hétfő, 11:47
Trianon, menekültek, vagonlakók
Lineáris történelemszemlélet mentén, a mából visszatekintve hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyének és csoportok mobilitása a modern korok vívmánya, és minél inkább közeledünk a mához, egyre többen élvezik az előnyeit/szenvednek a kártételeitől.

Lineáris történelemszemlélet mentén, a mából visszatekintve hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy az egyének és csoportok mobilitása a modern korok vívmánya, és minél inkább közeledünk a mához, egyre többen élvezik az előnyeit/szenvednek a kártételeitől.

Holott már az 1914 előtti magyar társadalom sem volt az a mozdulatlan massza, aminek sokan szeretik láttatni. Az időszakos mobilitás jelenségei, kötelező katonai szolgálat, a vasúti tarifarendszer átalakítása nyomán a mindennapok része lett. Az 1880-as évektől beinduló tengerentúli kivándorlás kapcsán széles paraszti közösségeknek lett – közvetve vagy közvetlenül – alapélménye a személyek többé-kevésbé szabad mozgása. Ráadásul a kivándorlás sok esetben nem volt végleges: a Pennsylvaniában bányászként vagy gyári munkásként elhelyezkedő parasztember sok esetben hazatért, ha elegendő pénzt gyűjtött össze, vagy egy családi esemény erre kényszerítette. Aztán a hazai állapotok megtapasztalása után vagy a pénz elfogytával ismét útrakelt. Voltak, akik öt-hatszor, vagy még többször átkeltek az óceánon. Pálvölgyi Balázs és mások kutatásaiból tudjuk, hogy a magyar kormányzat válasza legalábbis ambivalens volt: miközben a nagy hajótársaságok szorításában az általuk mozgatott kivándorlási ügynökök tevékenységét próbálta kezdetben szabályozni, a szabad mozgás korlátozására nem gondolhatott, viszont a nemzetiségi területekről folytatott kivándorlást tűrte (még ha a hazatért, nemzetiségi öntudattal telített, „pánszláv izgatók” tevékenységétől tartott is) és évtizedek után jut arra a felismerésre, hogy a tengerentúlon maradt magyar honosok szerveződéseivel, lelkigondozásával is törődnie kell. E kontextusban sokszor csak a tengerentúlra figyelünk, és elsikkad például a romániai kivándorlás vagy a Szlavónia-Bosznia irányába tartó belső migráció jelensége, amellyel kevesen foglalkoztak eddig, a legtöbbet talán Makkai Béla. Az, hogy az országban, nemcsak a városokban emberek elmennek, visszajönnek, új szemléletet, árukat, tárgyakat visznek be a közösségükbe, a modernizáció szükséges járuléka volt számos vidéken. 

Ellentétes irányú mozgás, tehát az, hogy nagyobb tömegben menekültek, országon belüli vagy azon kívüli migránsok jelennek meg egyes településeken, bár nem volt feltétlenül és mindenütt a mindennapok része, ugyanakkor teljesen szokatlannak sem lehet tekinteni. A rohamosan modernizálódó nagyvárosok jelentős nemzetiségi tömegeket szippantottak fel, nemcsak a szlovák munkások tízezreit igénylő Budapest, de olyan gyorsan növekvő vidéki centrumok is, mint Temesvár vagy Győr. A hadi vagy egyéb okokból Magyarországra érkező külföldiekről is találunk példát: az 1912-13-as Balkán-háborúk következtében nagyobb török katonai kontingensek szorultak az Osztrák-Magyar Monarchia területére, akiket különböző kisebb városokba – így Magyarországon például Miskolcra, Lőcsére, Ungvárra és Kaposvárra – osztottak szét az ellenségeskedések lezárultáig és a hazatérésükig. Bár előfordultak súrlódások, de a helyi társadalmak jobbára rokonszenvvel fogadták a török legénységet és tiszteket, akiknek lehetővé tették saját vallási előírásaik betartását a mindennapi életben, sőt több esetben házasságra is sor került török tisztek és a helyi középosztály leányai között, tudhatjuk meg Balla Tibor hadtörténész 1997-es tanulmányából. Az első világháború alatt, az orosz hadsereg váratlanul sikeres galíciai, majd kárpáti betörése miatt menekültek tízezrei jelentek meg az ország belső területein, már 1914 szeptemberétől. A menekültek között volt számos orthodox galíciai zsidó, akiknek a megjelenése ürügye lett a háború alatti és utáni antiszemita hangulatkeltésnek és kiutasításuk (vagy annak a követelése) 1919 után megágyazott a második világháborús eseményeknek, így a kamenyec-podolszki deportálásnak is. De a háborús hullámverésben kerültek Magyarországra népirtás elől menekülő örmények , az ország délnyugati részein pedig az olasz hadüzenet után olasz és szlovén menekültek jelentek meg.

A magyar menekültügy nagy próbája – és bizonyos értelemben a 1918-1924 közötti menekülés előjátéka – az 1916. augusztusi román betörés nyomán elindult menekülés volt Erdély déli és keleti határmenti területeiről. Az utóbbi időben számos munka született az erdélyi menekültek helyi befogadásáról, így Csóti CsabáéL. Juhász Ilonáé vagy Buczkó Józsefé. Több mint 200 ezer ember menekült Magyarország belső területeire, és mivel a magyar közigazgatás nem bírta a nyomást, a menekülőkből jutott a Dunántúlra is. Az „asszonyok futásaként” aposztrofált menekülés alakította ki hasonló helyzetek kezelésének módját, legyen szó segélyezésről, gyerekvédelemről, a menekültek felvételi körzeteiről (Csíkszereda és Csík megye számára például Debrecent, a város környékét és Hajdú vármegyét jelölte ki a kormányzat) vagy az elhelyezésről.

Alig zárult azonban le az erdélyi menekültek visszatelepítése, amikor 1918 őszén, a világháborús összeomlás miatt immár nemcsak Erdélyből, hanem a megszállás alá került egykor csaknem minden részéből elkezdtek özönleni a menekültek az ország belső részeibe. Ez a menekülés kezdetben spontánul indult (például a sorsdöntő december 1-i román nagygyűlésnek helyet adó Gyulafehérvárról már novemberben elmenekült városi tisztikar, így a település irányítását már a bevonulás előtt a helyi román értelmiség vette át). Amennyire a harci cselekmények vagy a határzár engedte, a menekülés a proletárdiktatúra idején is folytatódott. A hivatalos statisztikák szerint 1918 utolsó két hónapjában 57 ezer ember menekült az ország belső területeire, 1919-ben számuk csaknem megduplázódott (110 ezer fő) és a békeszerződés aláírásának évében, 1920-ban tetőzött, 121 ezer fővel. 1924-ig, az 1920-ban felállított Országos Menekültügyi Hivatal szerint mintegy 350 ezer ember menekült át a trianoni Magyarországra. Számukat a magyar kormányzat 1921-től adminisztratív eszközökkel is igyekezett csökkenteni. A kérdéssel monografikus szinten eddig egyedül foglalkozó amerikai-magyar történész, Istvan Mocsy ennél nagyobb számot adott meg 1983-ban született munkájában: 420-425 ezer menekültről írt. A hivatalos statisztikák szerint több mint 104 ezer kereső volt a 350 ezer menekült között, köztük egyaránt csaknem 20-20 ezres tömeget képeztek az állami és városi/községi illetve a vasúti alkalmazottak. Ezzel a tömeggel kapcsolatban érdemes cáfolni két, viszonylag széles körben elterjedt, sztereotipizált képet: egyrészt a menekültek többsége nem államtól függő egzisztencia volt, (persze arányuk lényegesen magasabb volt, mint a közszolgálati alkalmazottaké az ország teljes népességén belül), és nem tudni egyelőre, hogy milyen arányban vannak azok, akik követték a hivatalukat, akiket kiutasítottak az utódállami hatóságok és mennyien azok, akik egyszerűen eljöttek. Másrészt nem minden menekült volt vagonlakó is egyúttal. A vagonlakók, bár nyilván a menekülthullámnak a közvélemény számára legjobban megjeleníthető részét alkották, mindigis kisebbséget képeztek ebben a 350 ezres tömegben. Egyes becslések szerint nagyából 40-50 ezer fő fordult meg közülük a vagonokban, és 16 ezer főnél több egyszerre sosem élt ezeken a rendezőpályaudvarokon, mellékvágányokon félretolt vasúti kocsikban. A többiek más tömegszállásokon, hamar rosszhírűvé váló külvárosi barakktelepeken, volt kaszárnyákban helyezkedtek el. Részükre a húszas évek első felében állami támogatással beinduló telep- és házépítések jelentettek segítséget. Mivel a háborús pusztulás, a román megszálló erők rekvirálásai miatt a MÁV-nak állandó gördülőanyag-problémája volt, bizonyos esetekben a magyar kormányzat maga zárta le a határt a menekülők előtt, hogy a nyári betakarítás vagonszükségleteit fedezni tudja. A vagonlakók szociológiájához még két megjegyzés kívánkozik: egyrészt körükben a keresők és eltartottak aránya lényegesen különbözik az országos átlagtól (sokkal több körükben az eltartott), kiugróan alacsony a földművelésből élők aránya (vagyis az ország lakosságának többségét kitevő agrárlakosság csoportjukban a keresőknek alig a tizedét alkotja), másrészt pedig – bár etekintetben csak részkutatásokra hagyatkozhatunk – bár a közvélemény a „keresztény Magyarország” szenvedéseinek allegóriájaként írt és beszélt a menekültekről, úgy tűnik, hogy köztük a zsidók aránya is számottevő volt. Még akkor is, ha a zsidó sajtó egy része is feltűnően szemérmesen nyilatkozott róluk, nyilván tartva attól, hogy ügyüket összemossák a világháborús galíciai menekültekével. A kormányzatnak arra is volt gondja, hogy Budapestet, a menekültek többségének célpontját valamiképpen tehermentesítse. Már a határmenti nagyvárosokban igyekezett megállítani a kocsikat, és ott kezelni a menekültek helyzetét. Így lassan elenyészett Budapest aránytalanul nagy szerepe a vagonlakók letelepítésében: 1924 nyarán már alig 300 vagonlakót számoltak össze Budapest, országos a számuk viszont még ekkor is 3000 körül volt. Az ügyük kezelésére életre hívott Országos Menekültügyi Hivatal nemcsak számbavételükkel foglalkozott, hanem állásközvetítéstől kezdve a diáksegélyeken és házépítéseken át egy sor tevékenységgel igyekezett közreműködni a menekültek beilleszkedésében, akiknek megítélése a magyar társadalomban nem volt mindig egyértelmű. 

A menekültek közül számosan létrehozták a maguk egyesületeit, amelyek különböző kiadványok, emlékművek, ünnepi rítusok révén igyekeztek megjeleníteni az elveszített hazát. Általánosságban azt lehet mondani, hogy önmagában csak elűzetés élményére adott válasz nem volt elegendő: az ilyen egyesületeknél az emlékezés hamarosan kiüresedett, a tagok elfogytak, az emlékezés rítusai, néhány ember nosztalgikus múltidézését vagy preszízsőrzését szolgálták. Az elveszített haza emlékének megőrzése, ápolása akkor bizonyult tartósnak, ha egy hosszabb távú mobilitási folyamatba illeszkedett bele, támaszkodhatott valamiféle etnoregionális tudatra (klasszikusan ilyen a magyarországi szepesi vagy székely diaszpóra esete), és ha a kapcsolat a szülőfölddel eleven maradt, akár utazások, akár gyereknyaraltatás vagy egyéb eszközök révén.

Szűts István Gergely és mások tanulmányai révén egyre többet tudunk e tömeg társadalmi és politikai opcióikról, beilleszkedéséről, de a velük történtek nagy része ma még elmondatlan, hiányzó történet.                 

 

 

Twitter megosztás Google+ megosztás